Patrick Doyle: Harry Potter and the Goblet of Fire Küldd tovább! Nyomtatóbarát verzió

Elborít a sötétség   Mire John Williams végre valóban összekapta magát, és a harmadik Harry Potter filmhez egy igazán jól sikerült, átütő erejű zenét írt, a jámbor rajongóknak szembesülniük kellett a ténnyel, hogy az ifjú varázslótanonc kalandos történetének negyedik nagyfilmesítésében már nem a Mester felel a mágikus világ zenei hangulatának megteremtéséért. Persze ha végignézünk Williams 2005-ös teendőin, akkor gyorsan megtaláljuk visszatáncolásának ésszerű indítékait. Az év a Star Wars 3-mal kezdődött számára, majd rögtön utána jött a Világok harca (a sietség meg is látszott az eredményen), utána pedig a Munich és az Egy gésa emlékiratai munkálataival volt elfoglalva. Minthogy az előző rendező, a Potter szériát Chris Colombus hozzá nem értésétől megmentő Alfonso Cuarón helyére Mike Newell került, Williams nyomdokaiba Patrick Doyle léphetett, aki korábban már kétszer is dolgozott együtt a rendezővel (Into the West, Donnie Brasco).   Doyle, Kenneth Branagh állandó komponistája, kétségkívül érdekes, kissé különös választás erre a posztra, hiszen Hollywood talán leginkább klasszikus stílusú komponistájáról van szó, akinek munkái sokszor erősen hajlanak az igazi komolyzene felé. Ez a fajta vérfrissítés egyrészt jót tett a Harry Potternek, másrészt nem. Jót tett, mert a negyedik rész érett, sötét, nemegyszer horrorisztikus világának nagyszerű aláfestését nyújtja Doyle mélyen komor, baljós hangzása, ami életművéből leginkább talán a Frankeinsteinhez hasonlítható. És rosszat tett, mert a komponista érkezésével nagyrészt kiveszett a zenéből annak varázslatos, mágikus hangulata, és persze gyermekiessége is - bár utóbbiért nem kár, hiszen maga a sorozat is egyre kevésbé hordozza magában kezdeti kisfiús báját, szereplői is érnek, felnőnek: Hermione gömbölyödik, Harry és Ron pedig szálkásodik.   Doyle nem törte magát a Williams által kidolgozott témák továbbvitelével, nem hallhatjuk sem az első részben megismert Voldemort-motívumot (helyette egy teljesen újat írt), de le kell mondanunk a roxforti dallamokról is, a legfájóbb pedig természetesen a Potter család harmadik részben megjelent gyönyörű témájának hiánya (ami pedig nagyszerűen hangzott volna például a finálé azon jelenetében, ahol Harrynek a harc közepén megjelennek a szülei). Ami a főtémát (Hedwig Theme) illeti, Doyle olyan, amint az a bizonyos lány a magyar népmesében: meg is tartotta, meg nem is, át is írta, meg nem is. Ez azonban most mindenképpen dicséret, hiszen Williams remek vezérmotívumát a hegedűk kecses, fenséges játékával kissé kifacsarta, és úgymond saját stílusának megfelelően változtatta meg. Az eredeti téma felismerhető, mégis teljesen új zene benyomását kelti, ami semmiben nem marad el elődjétől - kevésbé varázslatos, ám annál inkább misztikusabb, és sokat sejtetőbb, sötétebb a hangulatú. Természetesen mindjárt a dinamikus dobokkal induló nyitányban (The Story Continues) találkozunk vele, és a továbbiakban is megjelenik, de Doyle nem követi el a Williamsre oly jellemző hibát, és nem hozza elő túlságosan sokszor.   A második szám (Frank Dies) egyértelműen a sorozat komolyabbá, sötétebbé válását hirdeti. Az igazi thrillerbe illő, feszültségteljes zenében a folyamatos rémület állapotában remegő vonósok kísérik a halálba az újjáéledni készülő Voldemort első áldozatát. Táncra késztető fürge hegedű, és határozott dobszóló vezeti fel az ír válogatottat a The Quidditch World Cupban, majd a játékos, könnyed hangzást szétzúzzák a bolgárok fellépését aláfestő kemény, agressszív ütősök, rézfúvósok és a kórus harcias kiáltásai - ez a nagyszerű zene a filmben később a durmstrangosok témájává válik (egy a kevés visszatérő motívum közül). A versenyszellemet aztán veszély váltja fel, ahogy a The Dark Markban kitör a nagyzenekar: a vonósok fürge, nyugtalan alapjain a rezesek felhördülései siettetik a menekülést. Az első perc környékén a tempó felgyorsul, hogy aztán lenyugodjon, és rövid, vihar előtti csend után átadja magát az új Voldemort-téma először lassan emelkedő, majd visszahanyatló, komor, ijesztő intenzitásának. Az ilyen nagyszerű, erőteljes számokat hallva örülhetünk igazán, hogy Doyle vette át a stafétabotot Williamstől.   A Foreign Visitors Arrive-ban a megújult vezérmotívum nyit, majd a két iskola belépő zenéje következik - jellemzőiket a komponista remek kifejezőerővel jeleníti meg. A Beauxbatons szép, angyali növendékeinek érkezését felemelő, légies muzsika kíséri, amit a Durmstrang marcona, keménykötésű küldötteinek tiszteletet parancsoló, méltóságteljes rézfúvósai követnek. Ez a tekintély vibrál a Voldemort-témával is átszőtt The Goblet of Fire végének halk dobjaiból is, amikor a fél iskola néma áhítattal figyeli, ahogy Victor Krum bedobja nevezését a serlegbe. Ennyi komorság után a Rita Skeeter játékos komikumát Doyle mindenféle erőfeszítés nélkül rázza ki a kisujjából - ilyen stílusú számot egyébként nem sűrűn hallunk a későbbiekben (Williams is csak ritkán ment el a kendezőtlen komika irányba a korábbi részekben, itt pedig a történet még kevésbé kínál rá lehetőséget). Kivétel az Underwater Secrets című track, mely egyébként félúton a sellők éteri énekévé válik, az a két kellemes, jól megírt keringő, amit a szerző Neville és Harry táncához komponált (Neville's Waltz, Potter Waltz), és a vidám, versenyszellemet erősítő Hogwart's March, amit a finálé előtt hallhatunk.   A Sirius Fire fenyegető légköre is a sötét tónusú számok sorát gyarapítja, a Voldemort-téma ide is belopakodik (ahogy sok más trackbe is a CD-n), jelezve, hogy a gonosz feltartóztathatatlanul közeleg. Baljós, sokat sejtető hangulatot áraszt a Harry Sees Dragons, majd a mindeddig felgyülemlett feszültség kitör a Golden Eggben. A track diadalmas fanfárokkal nyit és zár, de közben masszív akciózene festi alá Harry menekülését a magyar mennydörgő elől. Dobok és rézfúvósok dominálnak, a vonósok egy ízben majdnem belekezdenek a főmotívumba, de aztán hagyják kibontakozni a zenekar dübörgését.   A Harry in Winter bontja ki teljes egészében azt a gyönyörű melódiát, melynek alapjait Doyle néhány korábbi számban (The Story Continues, Harry Sees Dragons) már elhintette. Ez a vonósokra épülő, csodálatos szépségű zene a lágyság és ártatlanság ragyogó szigete a sötét tónusú számok sorozatában, egyébként pedig nem más, mint a Harry Potter téma maga. Sajnos ez a szívet melengető zene ilyen, teljes formájában nem hallható a film alatt, azért viszont nagyon hálásak lehetünk, hogy a CD-re felkerült. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, különös, hogy a (számomra legalábbis) főleg nagyszerű témái miatt tisztelt John Williams soha nem írt külön motívumot az ifjú varázslótanonc karakteréhez - ezt most Doyle tette meg helyette, és már csak azért is reménykedem, hogy az ötödik részhez is ő komponál majd, hogy ezt a gyönyörű dallamot továbbvihesse benne.   A második próbatétel, a The Black Lake, az előbbi megszakítás után visszatér az album komor alaphangulatához. Kicsit nehézkesen indul be, de amikor a sejtelmes, halk kórussal támogatott misztikus morajlás kendezőtlenül sötét és masszív akciózenébe fordul, nyilvánvalóvá válik, hogy a CD egy újabb csúcspontjával állunk szemben. A gyors vonósok, a riadt trombiták és a dübörgő dobok az állandó feszültség állapotában tartják a hallgatót, aki végül a Harry téma felcsendülésével nyugodhat meg.   A The Maze-zel már elérkeztünk a harmadik, végső próbatételhez. A vonósok baljós alapot húznak, a feszültséget szinte vágni lehet a levegőben, a hangulat olykor egészen horrorisztikussá válik: éles, ijedt hegedűk, zaklatott rézfúvósok, rémült dobok összjátéka vezeti fel a majd' 10 perces, masszív finálét, a Voldemortot. Ez természetesen a gonosz feketemágus témájával indul, és az előbbi szám nyugtalan, komor stílusát viszi tovább. Hol erőteljesen zakatol, hol baljóslatúan morajlik, majd az utolsó két percben Harry és a Sötét Nagyúr párbaját festi alá. Izgatott, feszült dobszóló készül a nagy összecsapásra, és amikor a két varázsló pálcája eggyé válik, felzúdul a nagyzenekar, hogy az utolsó egy percben, amikor a Potter szülők megjelennek gyermekük előtt, a vonósok gyönyörű, megható dallamai csaljanak ki könnyeket az érzékenyebb hallgatókból.   A falrengető finálé után a score-t három szám vezeti le. A Death of Cedricben mélyen szomorú hegedűk siratják a Voldemort áldozatául esett diákot, az Another Year Endsben is a keserű felhangok uralkodnak (bár itt már valami magasztosság is beférkőzik közéjük), a rendkívül szép Hogwart's Hymn hullámzó vonósai pedig méltó lezárását képezik Doyle nagyszerű munkájának.   Három, önmagában nem rossz, de a Harry Potter-világtól messze elütő rockdal zárja a sort, Jarvis Cocker előadásában, akivel kapcsolatban annak idején olyan pletykák röppentek fel, hogy talán ő írja a film teljes zenéjét. Miután hálát rebegtünk az égnek, hogy mégsem így történt, elégedetten vehetjük ki a CD-t a lejátszóból, és határozottan megállapíthatjuk, hogy Doyle score-ja semmivel sem marad el a Williams által írt Azkabani fogolytól - igaz, a negyedik rész zenéje valahogy hatásosabb külön hallgatva, a film alatt inkább megmarad erőteljes aláfestésnek, és ritkábban figyelünk fel rá, mint amikor otthon, a hangfalakból szól.   85%   Kiadó: Warner Sunset Records Játékidő: 75:57   Tracklista:   01. The Story Continues 02. Frank Dies 03. The Quidditch World Cup 04. The Dark Mark 05. Foreign Visitors Arrive 06. The Goblet of Fire 07. Rita Skeeter 08. Sirius Fire 09. Harry Sees Dragons 10. Golden Egg 11. Neville's Waltz 12. Harry in Winter 13. Potter Waltz 14. Underwater Secrets 15. The Black Lake 16. Hogwarts' March 17. The Maze 18. Voldemort 19. Death of Cedric 20. Another Year Ends 21. Hogwarts' Hymn 22. The Weird Sisters - Do the Hippogriff 23. The Weird Sisters - This is the Night 24. The Weird Sisters - Magic Works